Még semmi aggasztó, de nem is akarom, hogy legyen...
Hogy mire gondolok? Amikor április 5-én hazajöttem Németországból, elhatároztam, illetve a Párommal úgy döntöttünk, hogy most egy ideig nem megyek vissza.
Ez nem is lenne probléma, de a több, mint 3 éve kialakult életvitelem - itt nem a minden 2. havi utazásra gondolok, sokkal inkább a kint megszokott napi rutinra - itthon kissé nem abban az irányban halad, ahogyan eleddig haladt.
Gondolok itt arra, hogy ismét több szénhidrátot fogyasztok:( Az, hogy híztam 2 kg-ot, csak egy apró, de nem elhanyagolható figyelmeztetés arra, hogy a súlyom stagnálása csak akkor működik, ha betartom az általam meghatározott és bevált módszereket. És ami a legfontosabb, erre most, a +2 kg-nál kell ráébrednem, nem pedig a +12-nél:( Sajnos, szinte mindenki, aki már fogyókúrázott tudja, a súly naaaaagyon nehezen indul el és megy lefelé, mint amilyen aljas módon "ugrik" ránk annyi kg, amit sokkal nehezebb ismét leadni.
Mindenesetre kész tervem van, ami ezelőtt 6 évvel is működött: kevesebb szénhidrát! Konkrétan: kalács, sütemény, ilyesmi. Simán ráfoghatnám, hogy a Párom a hibás, mert hiába mondom, hogy nem szeretnék ilyeneket fogyasztani, tudja, szeretem őket és ezekkel állít haza. Nos, ha már szem előtt is van, az ember(lánya) könnyebben elgyengül - "egy szelet igazán nem fog megártani" -. DE!! Nem az az egy szelet! Az azt követő "gyere szívem, együnk egy fagyit, v. sütit" kedves felszólítás. Mondom, hogy nem szeretném, de a párom olyan kedvesen invitál, hogy nem akarom megbántani:( Ő nem ártani akar nekem, pusztán a szeretetét, figyelmességét bizonyítani, kissé torz szemüvegen nézve engem.
Pedig ő is pontosan tudja, hisz' ő is megjárta az utat, amit én, hogy - főleg, ha cukros lesz az ember - ha nem akar az inzulinosok útján járni, jobb, ha felelős felnőtt módjára, saját kezébe veszi a sorsát. Jelen esetben a súlyát.
Amióta itthon vagyok, eljárunk egy közeli étkezdébe menüt enni. Azzal még csak különösebb gond sincs. Nem túl sok, van főzelék, hetente 1-2 alkalommal tészta is, de annak a mennyisége sem veszélyes. Tehát, a vétkes a reggeli és a vacsora. Kapom a finom kalácsot, abból is mindjárt két, nem sovány szeletet, odakészítve a vaj, a tea... Hiába no, figyelmes a Párom!:) Este ugyan ez. (A tetejében 2-3 órával későbbre csúszott észrevétlenül a vacsora időpontja.) Lehetőség lenne felvágottat ennem, de a kint töltött több, mint 3 év alatt megszoktam, hogy reggelire-vacsorára 1 vékony szelet vajazott kalács, 1 bögre tea. Igen ám, de kint sokkal többet mozogtam, mint amióta hazajöttem. Pedig kaptam kerékpárt is, hogy meglegyen a megfelelő mozgásom. Mondjuk, arról senki nem tehet, hogy ez a hónap nem kedvezett a kerékpáros kirándulásoknak. Vagy esett az eső, vagy hideg volt, vagy nagyon fújt a szél:( A cél nem az, hogy az ember megbetegedjen, van probléma enélkül is.
Joggal merülhet fel a kérdés bárkiben, mit is akarok ezzel a vallomással? Megmondom: hiszem, ha le is írtam és mindenki, aki esetleg korábban biztatott, mellettem állt, sőt! követendő példaként tekintett rám, szóljon rám, hogy ejnye-bejnye Roza!
Igazatok van! Ha már önmagam ne legyintek a történtekre, talán nincs nagy baj. Egyszerűen ellen kell állnom a kísértésnek. Eddig is megvoltunk sütemények, kalácsok nélkül. Tekintettel nem csak rólam van szó, a Páromnak - ő ugyan nem hízott semennyit, neki megvan a napi mozgása a munkahelyén, a buszra történő gyaloglás, és onnan haza - éppen annyira fontos, hogy egészségesen étkezzen, mint nekem. Az ugyan nehezíti kissé a dolgok ésszerű megoldását, hogy a Páromnak egy kis erőnléti segítségre lenne szüksége, ehhez viszont még át kell lapoznom néhány segítő oldalt.
De megteszem, nem engedek abból, hogy mindkettőnk számára egyformán fontos az egészséges táplálkozás.
Most 69 kg vagyok. A 97-hez képest ez még mindig nagyon jó, de ingadozás mutatkozik, ami veszélyes lehet. Akár hogy is kerülgetem a dolgot, fogynom kellene 4-5 kg-ot. Legyinthettek, hogy az semmi, de ez nem így van. Nehezen mozdul meg a súly lefelé. Az csak hab a tortán, hogy felfelé viszont?!
Hiszem, hogy meg fogom találni a mindkettőnk számára megfelelő étrendet. Időben történt a felismerés, biztosan meg lesz az eredmény is.
Megemlítem - ámbár a súlyomhoz semmi köze nincsen, pusztán az egészségemhez -, voltam a kardiológusomnál, az esedékes nagy "szervizen". Bármennyire is érzem jól magamat, a háttérben az infarktus okozta és általa felismert problémák nem javultak, sőt romlottak. Úgy döntöttem, amíg jól érzem magamat, nem engedem, hogy a pánik utat törjön. Szedem a gyógyszereimet, élem az életemet, tartom a lelket a Páromban, odafigyelek rá, mert ő hajlamos lazán kezelni a gyógyszerek bevételét. Aztán, amint az első jelet megérzem, ésszerű keretek között elfogadom a kardiológus javaslatát.
