Ez az én mániám, hogy csak fehér/színtelen üvegbe töltöm a paradicsomot... De drága emlékű Édesanyám is így csinálta, sőt a legdrágább nagyanyám is... Ha akkoriban nem is konyhatündérkedtem - írtam már róla korábban, hogy fiatal lány koromban, mivel én elég kései gyerek voltam, nem igazán volt rám szükség a konyhában és nem is igazán tolongtam kíváncsian. A konyha az nagyanyám fennhatósága alatt állt. Ha szükség volt segítségre, akkor ott volt édesanyám, ha még mindig kellett volna segítség, akkor ott volt a nővérem, aki 8 évvel idősebb nálam és éppen ma van a születésnapja!:) A 67-et töltötte be a drágám! Jókívánságaimat már kora reggel telefonon átadtam...
Azokra az időkre pedig, amikor még egészen kislány voltam és ott sertepertéltem nagyanyám körül a konyhában (is), mivel ő vigyázott rám, míg édesanyám dolgozott, igazán szívesen emlékezem vissza. Szóval, szerettem ott ücsörögni, nézni, ahogy a tésztát gyúrja, öregedő, eres kezeivel, kipirulva süti nyári hőségben, a kukoricaszárral nagy lángot csinálva, a palacsintát (akkoriban még csak sparhelt állt rendelkezésünkre), vagy nyújtja, szinte soha véget nem érően a rétestésztát és mondja: "Kislányom, ez olyan jó lett, hogy el tudnám húzni a Pógár kútig!" (A Pógár kút a falutól nem messze egy gémeskút volt... Hogy mitől volt Pógár? Sajnos, már senki sincs, akitől megkérdezhetném:( De ez - főleg abban az időben - egyáltalán nem szomorított el. És ha nagyanyám el tudta volna húzni a rétest a Pógár kútig, ahhoz gyermeki kétségem nem is fért!:) Elmosolyodtam ugyan a képzeletemben megjelenő látványon, ahogy nagyanyám húzza a tésztát, ki az ajtón, át az udvaron, és még mindig húzza, aztán ki a kapun és csak húzza és csak megy és húzza, néha meglebegteti, aztán egyszer csak a Pógár kúthoz érve csak annyit mond: nnahh! És csipőre teszi lisztes kezét...
Lehet, jobb kedvem lett volna, amikor már az üvegekbe töltögettem a paradicsomot és a hátam be akart szakadni, ha mindez akkor jut eszembe!:) De sajnos, akkor csak az jutott eszembe, hogy én még egy üveg paradicsomot meg nem főzök, annyi szent! Igaz, mikor már a dunsztba rakva óvatosan és nagy gonddal takargattam be őket, ezek a gondolatok már szétfoszlottak, mint a nyári bárányfelhők:)
8,5 liter lett. Meg az eddig megfőzött 26,5 liter, az ugye, akár hogy is számolom, 35 liter...
És a paradicsom még érik tovább... És még ott van Laci fiam párjának, Zsuzsinak a nagy lelkesedéssel ápolgatott paradicsomja, amiről a termést ide hozzák és természetesen nekik is befőzöm!:) Hadd legyen meg a jól végzett munka öröme és eredménye, ha az x üveg szépséges paradicsomról elmondhatják, hogy ők termelték...
És még eszembe jutott, amíg így a képet nézegettem, hogy a kép előterében látható 6 db egyforma 0,5 literes üveg még édesanyámtól maradt meg. Mindig jól elraktam őket, nehogy eltörjenek, mert ezekbe még ő főzte a paradicsomot. Ugyan ilyen becsben tartom a nagy 5 literes savanyúságos üvegeit is... Nem is tudom, manapság talán nem is kapni akkora üvegeket. Abban az időben savanyúságot kisebb üvegbe nem is tettek. az un. literes (ma már 7 dl-es) üvegekbe rakták a befőtteket, lekvárokat. És akkoriban voltak 1 literes befőttes üvegek. Még van azokból is. és a 3 literes savanyúságosból is:)) Kész múzeum!:) Egy papírba csavarva, a kamrában egy fiók mélyén még őrzöm a hatalmas lekvárkeverő kanalat is... És meg vannak az üstök, csak üstház nincs.
Nah, nem untatlak benneteket a nosztalgiázásommal. De nekem most nagyon jólesett visszagondolnom ezekre az időkre és tudjátok miért? Mert az unokahúgom, a tesóm lánya, ma azt írta emailben, amikor beszámoltam neki róla, hogy hol tartok a paradicsommal, ő hozta elő édesanyámat, az őáltala nagyon szeretett nagyanyját: "Szegény mama , biztosan ül a felhő szélén , és azt mondogatja : - Rózsi , Rózsi , te hibás vagy ... ! :) Hát minek csináltál ennyi szószt ... !? (Valahogy így képzelem ... :)"
Hát, én csak abban reménykedem, ha drága édesanyám látja, mennyire vigyázok még a paradicsomos üvegeire is, azért megelégedettem mondja édesapámnak: - Te papa! Mégis csak lett ebből a lányból valami!
Ugyanis egyszer bevallotta, hogy tenageerként amilyen hozzáállásom volt a "dolgokhoz", nem hitte volna, hogy majd már asszonyként és édesanyaként annyira megállom a helyemet. (Lehet, ezt az utolsó gondolatot jobb lenne törölnöm?:)