Köszönöm a kedves szavaitokat,

amit az előző bejegyzésemnél hagytatok!

Közben eszembe jutott, a hosszú hétvégén itt voltak az ikrek és be sem számoltam semmiről... Két nap is kirándulni voltunk, az erről szóló beszámolómat fogadjátok szeretettel!

(A képet ITT  találtam. A feliratot én tettem rá:)

2012. április 30.

Kisfiaim alig bírták kivárni, hogy ebéd után legyünk, és elinduljunk kirándulni. Említettem, hogy tegnap ők is gyalogosan jönnek, mert a bicajozás nagyon kifárasztotta tegnap előtt őket:))

Én megígértem, hogy úgy elmegyünk, ahol még a madár se jár:)) Úgy is lett. Kimentünk a faluból - nem nehéz, mert mire az ember észreveszi, hogy beért a faluba, már ki is ért belőle:) -, ki a határba. (Velük feltetettem a baseball sapkájukat, hogy árnyékolja kicsit az arcukat, én meg szalmakalapot tettem, ugyan ebből a célból. De milyen jól is tettem! Hiába volt már fél 3, a nap úgy tűzött, mint augusztus közepén:) Ahol lehetett, ott árnyékos helyeken mentünk, de ahol nem lehetett, ott sajnos a tűző napon. Fiaimat ez abszolut nem zavarta. Azt kérdezték, arra szabad-e menni, amerre éppen mentünk (át a vetésen, még éppen csak kikelt a napraforgó, meg a kukorica). Megnyugtattam őket, hogy semmi kárt nem teszünk, és hogy azok, akik ezt a földet művelik, még azt sem tudták, hol van ez a falu amikor a a mama már itt élt. (Nem gazdag a mi falunk, a határ tehetős idegeneké.) Aztán megint találtunk földes utat, azon haladtunk tovább. Kérdeztem őket, hogy aztán, ha a rőzse hordó öreg nénivel találkozunk, hogyan köszönünk neki? (Nem tudták.) Mondtam, hogy azt mondjuk neki: Adjon Isten, öreganyám!:) Erre majd a néni azt fogja mondani: - Ejh, édes fiam, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, ezért teljesítem 3 kívánságodat!:)) Nah, a 3 legjobb kívánságon el is vitatkoztunk egy darabig. Mondtam is nekik, hogy járt már így a telhetetlen öreg halászné, aki az aranyhal 3 kívánságát pocsékolta el... Ezt is el kellett mesélni. Tetszett nekik:)) (Ők már nem is igen ismerik ezeket a meséket. Talán most, hogy már tudnak olvasni, megismerkednek velük.) Közben le-leültünk egy-egy árnyékos fa alatt, eszegettünk, iszogattunk. Közben azon ment az eszmefuttatás a két fiú között, hogy vajon meddig tartott bevetni az egész határt. Már ott tartottak, hogy biztosan évekig:))

Megnyugtattam őket, hogy ma már modern gépekkel pár nap alatt elvégzik a munkát. Rácsodálkoztak a dologra, hiába, városi gyerekek. Ott nem igen látnak földeken dolgozó gépeket. Aztán Bencének eszébe jutott, hogy a Dédipapának (drága emlékű Édesapám, akit ők sajnos, nem is ismerhettek, de mindig úgy beszélnek róla, mintha emlékeznének rá) nem voltak biztosan gépei, akkor szegénynek sokáig tarthatott a munka. Nos, ebben azért meg tudtunk egyezni. Még meséltem nekik a régi dolgokról, csendben hallgatták, millió kérdésük volt, és nagyon értékelték, hogy a mama mindenre tudott válaszolni. (Szerencsémre még nem kérdeznek olyat, ami meghaladná a tudásomat:)

A falubeli kastély mellett is elmentünk az út elején, az nagyon tetszett nekik. Aztán amikor elmeséltem, hogy amíg a házunk épült, decembertől augusztusig én voltam a kastély úrnője, tátva maradt a szájuk:)) De mikor kiderült, hogy akkor közel sem így nézett ki a kastély és személyzet sem volt, akkor már nem tetszett annyira:)))

Láttunk őzeket, kettő egészen közel hozzánk szaladt el, nem kis riadalmat keltve köztünk. Még én is megijedtem egy pillanatra:)) Rókát, egyebet - mint vaddisznó - sajnos, nem volt alkalmunk látni. Még madarat se nagyon, úgyhogy belátták, tényleg ott vagyunk, ahol a madár se jár. Ha véletlenül repült arra egy madár, mondták, eltévedt biztosan:) Aztán mentünk, mendegéltünk, a nap melegen tűzött, és legnagyobb bánatukra megemlítettem, hogy lassan hazafelé kellene venni az irányt. Ezen megint elvitatkoztunk egy kicsit. De belátták, hogy amilyen messzire elmegyünk, a haza-út is olyan hosszú lesz. És bizony, fáradozott a kis csapat:) egy jó nagy kört tettünk meg a falu körül, számolgattam az este, nem túlzok, de legalább 6-7 km simán megvolt. Én már csak vonszolni tudtam magamat a végén, ők meg sajnálgattak és kerestek nekem egy botot, amire tudtam támaszkodni. Még azon elmélkedtek, hogy a párom nem keres már bennünket? Mondtam, már biztosan hiányolja, hol vagyunk ilyen sokáig. És hogy nem fog elindulni keresni bennünket?:))

Amikor aztán végre megláttuk a dombról a házunkat, őszinte örömmel töltötte el őket. Mondták is, hogy milyen jó érzés meglátni a házunkat:) Kutyák kitörő örömmel fogadtak bennünket. Mondtam is a páromnak, aki a hűvös szobában lábadozva nézte a tv-t, ha bejönnek a gyerekek, mondja nekik, hogy már éppen el akart indulni keresésünkre. Így is lett:)) Hűű, volt ámuldozás:)) És örömködés, hogy milyen jó, hogy hazaértünk és ő még nem indult el, mert biztosan elkerültük volna egymást.

Még annyit, hogy egyszer a Bence elkezdett aggódni, hogy én hazatalálok-e. Nyugtatgattam, hogy ebben biztos lehet. (Még ha nem is szórtunk el kenyérmorzsákat, hogy hazataláljunk:) Erre a Lackó: - Bence, a mamában van beépített GPS!...:)))

Később beszéltek az anyukájukkak, apukájukkal, elmesélve a kirándulást.

Hát, ha nem is életre szóló, de kellemes kis élménnyel lettek gazdagabbak, azt hiszem.

Ők szeretnék, ha ma is elmennénk, de sajnos, azt már nem tudom bevállalni. A jogosítványom is lejárt, a párom nem enged el még a tőlünk egy olyan 15-20 km-e lévő Sötét völgybe sem (érthető), ami egy jó kis kiránduló hely. Ő meg nincs olyan jól, hogy elvinne bennünket.

De már eszelek azon, hogy mivel tegyem emlékezetessé a mai délutánt is.

Itt a vége, fuss el véle!:) (Sajnos a fényképező gép itthon maradt:(

Előző nap a falu alatt futó pataknál kirándultunk, ott pedig a patakon átdőlt természetes hídon mászkáltak át a túlsó partra, frászt hozva rám:))

A képen bekarikáztam, hogy hol is vannak:))